Vannak utak, amelyekről az ember nem ugyanúgy tér haza. A Mongol Derby számomra ilyen volt. Nemcsak egy lovas verseny, nemcsak fizikai kihívás, hanem egy olyan élmény, amely közben újra és újra szembe kellett néznem saját magammal.
Amikor először éreztem igazán a végtelent
Mongóliában a táj nem egyszerűen nagy. Hanem felfoghatatlan. A horizont nem zár le semmit, csak újabb és újabb távolságokat nyit meg.
Volt egy pillanat, amikor megálltam a lovammal, körbenéztem, és hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam. Nem rossz értelemben. Inkább úgy, mintha minden felesleges zaj eltűnt volna körülöttem.
Csak én voltam, a ló, a szél és az előttünk álló út.
Amikor rájöttem, hogy nem az erő számít
Egy ilyen versenyen könnyű azt hinni, hogy a legerősebb, legkitartóbb ember jut a legtovább. De a valóság ennél sokkal finomabb.
Nem mindig az halad, aki erőből akar menni. Néha az jut előre, aki jobban olvas a ló jelzéseiből. Aki tud várni. Aki észreveszi, mikor kell nyomni, és mikor kell engedni.
Ez számomra hatalmas tanulság volt.
Amikor a fáradtság már őszintévé tett
A verseny egy pontján túl az ember már nem tud szerepet játszani. A fáradtság lehántja rólad a felesleges rétegeket. Nem marad más, csak az, aki valójában vagy.
Volt bennem félelem, düh, öröm, kétség, hála. Néha egyszerre mind. És talán pont ettől lett az egész annyira emberi.
Mi maradt meg belőle?
Nemcsak emlékek. Hanem egy érzés.
Az, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint amit kényelmes körülmények között gondolunk magunkról. És az is, hogy a szabadság nem mindig könnyű. Néha poros, fárasztó, fájdalmas — de mégis felejthetetlen.
